Kis ugráshatározó mű(kori)kedvelőknek

Nem tudom, voltatok-e már úgy vele műkorcsolya közvetítés közben, hogy ámulattal hallgattátok, ahogy a meghívott szakkommentátor nagy átéléssel suttogta a mikrofonba, hogy most éppen egy axelt, egy rittbergert vagy egy tólupot láttunk. Atyavilág, mégis hogy a túróba tudja megkülönböztetni az ugrásokat? Az egyik cimborám mesélte egyszer, hogy ők a feleségével azt szokták játszani ilyenkor, hogy megpróbálják megtippelni, vajon éppen milyen ugrást láttak, de bevallotta, hogy az esetek nagy részében nem hogy az ugrás fajtáját, de még a fordulatok számát sem sikerül eltalálniuk egyiküknek sem. A mai Kori blog bejegyzésben arra teszek kísérletet, hogy egy kicsivel „fogyaszthatóbbá” tegyem a műkorcsolya ugrásfajtákat.

Kezdjük a legfontosabbal! A műkoriban létfontosságú, hogy a korcsolyázó képes legyen a testével kifejezésre juttatni az érzéseit és a gondolatait. Egy művészi kifejező sportág esetében ez mindennek a legfőbb mozgatórugója, így az ugrások sem csupán önmagukért vannak, hanem azt a célt szolgálják, hogy az előadás (kűr) mondanivalóját a lehető legnagyobb kifejezőerővel juttassák el a néző számára. A műkorcsolyázó jó esetben minden egyes kűrben egy történetet mesél el a testével (és persze a zene segítségével), és nem pusztán akrobatikus gyakorlatok sorozatát hajtja végre. Gondoljunk csak a legnagyobbakra, pl. Pljuscsenkora, és rögtön megértjük, milyen nagy jelentősége van a kifejezőerőnek! Ez csodálatosan kirajzolódik ebben az átütő erejű, euforikus kűrben is:

És akkor nézzük az ugrásokat! Hasonlóan más akrobatikus sportágak elemeihez, a műkorcsolya ugrások is a legtöbb esetben arról a sportolóról kapták a nevüket, aki először kidolgozta, és bemutatta őket. Ami a fordulatok számát illeti, minden műkorcsolya ugrásfajtára érvényesek a következők:

• 1 vagy 1,5 fordulat a levegőben -> szimpla ugrás
• 2 vagy 2,5 fordulat a levegőben -> dupla ugrás
• 3 vagy 3,5 fordulat a levegőben -> tripla ugrás
• 4 fordulat -> kvadra ugrás

Axel

Nevét Axel Paulsen (1855–1938), norvég korcsolyázóról kapta, aki 1882-ben mutatta be először ezt az ugrást. Az egyetlen ugrás, amelynél a műkorcsolyázó előrefelé ugrik el a jégről. Csúszik arccal előre (természetesen a korcsolyapengén 🙂 ), és mint a magasugró, egy lábról emelkedik el a jégről, forog, majd megérkezik. Az elrugaszkodás mozdulatsora olyan, mint amikor mezítláb a sarkunkról áthelyezzük a súlypontunkat a lábujjainkra, de ez persze a műkorcsolya pengéjén jelent súlypontáthelyezést a penge hátsó része felől a spiccéig, egészen az elugrás pillanatáig. A valóságban ez egy robbanásszerű pillanat alatt zajlik le. Meg kell még itt jegyezni, hogy mivel az érkezés minden ugrásból hátrafelé történik, így az Axelnél a szimpla ugrás nem egy, hanem másfél fordulatot jelent, az előre elrugaszkodás és a hátrafelé érkezés közötti különbséget áthidalva. Talán emiatt van, hogy ez idáig senki sem ugrott még négyfordulatos Axelt műkorcsolya versenyen.

Rittberger

Werner Rittberger, német műkorcsolyázótól láthatta a nagyérdemű először, 1910-ben. Ezt az ugrást onnan lehet megismerni, hogy ez az egyetlen olyan ugrás, amelynél két lábról elrugaszkodva ugrik a műkorcsolyázó. Fontos kiemelni, hogy mindkét láb csúszik a jégen, és ebből a csúszásból történik meg az elemelkedés, majd a forgás a levegőben és az érkezés.

Salchow vagy hármasugrás

Ulrich Salchow, svéd műkorcsolyázó mutatta be először 1909-ben. A jégen a helyzet fokozódik! Itt már nem elég csak az ugrás pillanatát figyelni, egy kicsit távolabbról kell szemlélni a folyamatot. Ennél az ugrásnál a műkorcsolyázó a lendületszerzés után siklik az ugrás felé egy lábon előre, amelyik lábon csúszik, arrafelé csinál a jégen csúszva egy fél fordulatot (műkorcsolyás szlenggel élve „előre külső hármas”-t), és ennek a fordulásnak a dinamikáját, illetve a csúszás sebességét kihasználva kivitelezi az ugrást. Egy lábról ugrik (általában balról), és egy lábra érkezik (általában jobbra), egész számút forogva.

Leszúrt ugrások

Lutz (lucc)

Ezt az ugrást Alois Lutz osztrák korcsolyázónak köszönhetjük, és 1913-ban volt a premiere. Itt a műkorcsolyázó a külső élen siklik hátrafelé (amelyik lábán csúszik, arra kanyarodik), majd a lengő (tehát a másik 🙂 ) lábával, annak is a korcsolyapenge spicc (rece) részével beleszúr a jégbe, átalakítva ezzel a vízszintes irányú haladását függőleges irányú ugrássá. Forgás és érkezés következik. A Rittberger és a leszúrt ugrások között az a különbség, hogy itt egy nagyon határozott, drasztikus leszúró mozdulattal állítja meg a korcsolyázó a siklást.

Flip (leszúrt Salchow)

A helyzet az, hogy nem csak szegény Rittbergert, de Salchow-ot is előszeretettel szúrják le. A kivitelezés pont úgy indul, mint a Salchow-nál: előre külső hármas, de itt a félfordulást követően a műkorcsolyázó a lengő lábbal „nekitámaszkodik” – leszúr, és ezután emelkedik el a jégről. A flipet egyébként az 1900-as évek elején sokáig Mapes-nek hívták, Bruce Mapes amerikai korcsolyázó után, de ennél az ugrásnál nem mondható meg bizonyosan, hogy valóban Mapes volt-e a kitalálója.

Toe loop (tólup)

Mapes nem elégedett meg azzal, hogy hírbe hozták a Flippel, a Toe loop egyértelműen az ő nevéhez köthető. A Toe loop esetében a műkorcsolyázónk az előre csúszásból nem a sikló láb felé fordul, hanem pont ellenkezőleg. Általában jobb lábon csúszik előre és balra fordul – ez az „előre belső hármas”. Abban a pillanatban, amikor megfordult – felhasználva a fél fordulatnál nyert forgási sebességet – leszúrja a lengő lábát a jégbe, a siklás sebességét így az ugrás magasságának növeléséhez tudja hasznosítani. Egész számút forog, és egy lábra érkezik. A Toe loop „beceneve” a leszúrt Rittberger, szóval, ha valaki feltenné a címben szereplő kérdést, Bruce Mapes a tettes! 🙂

Aki eddig eljutott, és kezd bizakodni, hogy a legközelebbi közvetítésre már felvértezve ülhet majd le, annak sajnos van egy demoralizáló hírem… A sportág és az edzésmódszerek fejlődésének hála, ma már nem elég, ha a műkorcsolyázó tökéletesen kivitelezi az ugrásfajtákat, magasabb pontszámot érhet el úgy, ha az ugrás felé tartva csinál valamilyen nehéz elemet vagy lépéskombinációt. Ezért – és mert a műkorcsolyázóknak is egyre gyorsabb a lábuk és a mozdulataik – nemhogy a közönség nem tudja mindig nyomon követni a jégen történő súlypont- és élváltásokat, de nagyon sokszor a pontozóbíróknak is szüksége van utólag, videón kilassítva elemezni a látottakat. Erre a „bírói panelban” külön stáb áll rendelkezésre, és sokszor ezért kell várni a versenyzőknek a kűr lefutása után a pontszámra.

Most, hogy mindezt végigvettük, azt hiszem, a legjobb, amit tehetünk, hogy elsősorban élvezzük az előadást, és gyönyörködünk az előadásmódban, és csak másodsorban próbáljuk meg sas szemmel beazonosítani az ugrásokat és a fordulatok számát. Ám, ha valaki továbbra sem tudna szabadulni a műkorcsolya ugrások bűvköréből, annak azt javaslom, hogy a rohamosan közelgő jeges szezonban látogassa meg az edzéseinket, és vegye szemügyre közelebbről is az egyes ugrások legfontosabb jellegzetességeit pár imádnivaló műkorcsolyázó növendék kivitelezésében!

Hering Antal
vezetőedző